Kréta szigetének legismertebb és legnagyobb vadon élő emlőse a krétai kecske, melynek legismertebb elnevezése a Kri-Kri.
A fajta elődje több ezer évvel ezelőtt még az egész Földközi-tenger térségében honos volt, ám napjainkra már szinte csak Krétán találkozhatunk velük. Egykor a mínosziak vihették őket a szigetre, ám a szelíd kecskék elszökdösött, elvadult példányai csoportokat alkotva egyre inkább elkülönültek a házikecskéktől, és az elmúlt bő 4000 ezer évben külön fejlődtek.
A helyi lakosság már az ókorban is tisztelte őket: a kri-kri kecskék egészen korai krétai barlangrajzokon, érméken, vázákon is felfedezhetőek. A második világháború évei alatt rendkívül megcsappant a létszámuk, az 1960-as évekre már csupán alig pár száz kecske élt vadon.
Az utóbbi évtizedek szigorú védelmének köszönhetően azonban jelenleg ismét növekszik a kri-kri populáció, mára több mint 2000-2500 állat is élhet a szigeten. A legnagyobb krétai kecske csapatok Nyugat-Krétán a Szamariai-szurdok (Samaria Gorge) térségében, és a Fehér-hegység (Lefka Ori) magaslataiban találhatóak. Vadászatuk évtizedekig minden évszakban szigorúan tilos volt, amit a krétai vadőrök rendszeresen ellenőriztek is – a népesebb populációból azonban a hatóság időszakos jelleggel, szigorúan limitáltan már engedélyez vadászatokat.
A krétai kri-kri kecskét igazán különlegessé a háziasított testvéreinél nagyobb termete, és méretes, akár egy méter hosszúra is megnövő, hátrahajló szarvai teszik. A szarvak méretéből az állatok kora is viszonylag könnyen megállapítható, a belőlük kiálló dudorok az évek számát jelzik. Az állatok színezete világosbarna, a hátukon végigfutó fekete mintákkal, esetenként teljesen fekete mellkassal. Nyári rövid szőrüket télen dúsabbra és hosszabbra cserélik. A hímek nagyobbra nőnek, mint a nőstények, és előbbiek egészen hosszú szakállt is ereszthetnek.
Vadon élő, fiatal Kri-Kri kecskék Krétán
Rendkívül ügyesen manővereznek az egészen keskeny sziklapárkányokon is, nagy meredélyek fölött is magabiztosan ugrálnak. A krétai kri-kri kecskék az emberek közelségét általában kerülik, így hegyi túrák alkalmával is csak ritkán futhatunk össze velük – kivéve a Szamariai-szurdok környékét, mivel ott már elég jól hozzászoktak az emberekhez.
